Ezért lesz jó könyv ebből a témából: Óriások
A gyerekhez illő kaland
A gyerekek mindennap óriások között élnek. Az asztal magas, a felnőttek elérik a legfelső polcot, a kilincsek pedig messze fent vannak. Egy óriásokról szóló mese mindezt megfordítja: a gyerek a kicsi és a fürge, a nagyról pedig kiderül, hogy ügyetlen, magányos, vagy fél valami apróságtól. Egyszerre vicces és megnyugtató látni, hogy nem a méret számít. A gyereked lehet az, aki be tud bújni oda, ahová az óriás nem fér be, és aki megérti, mire van igazán szüksége az óriásnak.
Nagy és kicsi egy oldalon
Egy óriásmesében sok mókát rejt a méretkülönbség. A gyereked úgy sétálhat végig az óriás zsebében, mintha barlangban járna, alhat a papucsában, vagy segíthet neki befűzni egy tűt, amelyet az óriás nem is lát. Talán az óriás elvesztette a gyűrűjét, egy magot, amelyet megígért, hogy elültet, vagy az egeret, aki az egyetlen barátja. A gyereked megtalálja, az óriás pedig a vállán viszi haza, magasan az erdő fölött. Másféle történet szólhat egy óriásról, aki fél az egerektől, vagy aki barátkozni szeretne a falu lakóival, de nem tudja, hogyan kopogjon úgy, hogy ne törje be az ajtót.
Az óriás belép a mindennapjaitokba
Az óriás még szórakoztatóbb, ha a gyereked saját világába érkezik. Írd meg, hol laktok – vízparton, egy társasházban vagy vidéken –, és az óriás éppen a ti házatok teteje fölött léphet át. Említsd meg a gyereked kedvenc játékát, és talán az óriás is szeretne játszani, még ha a homokozóban sosem férne is el. Egy testvér hallhatja meg először a lépteket, egy magas szülőt pedig akár maga az óriás is óriásnak nevezhet.
Hároméves kor alatt a történet leginkább a nagyról és a kicsiről, a nagy bummról és a csendről szólhat. Az óvodások szeretik az óriást, aki félelmetesnek látszik, de kiderül róla, hogy kedves. Hatéves kor körül az óriásnak már lehet olyan problémája, amelyet furfanggal és összefogással kell megoldani. A nagyobb gyerekeknek pedig szólhat a mese egy olyan világról, ahol nem egyértelmű, hogy minden óriásban meg lehet-e bízni.
A kövek, amelyeket óriások hajítottak
Nagy-Britanniában, Írországban és Észak-Európa sok részén itt-ott hatalmas sziklák hevernek magukban egy mező vagy erdő közepén. Régen úgy mesélték, hogy óriások hajították oda őket. A valódi magyarázat szinte ugyanolyan nagyarányú: a jégkorszakban gleccserek szállították a sziklákat, és amikor a jég elolvadt, hátrahagyták őket. Vándorköveknek nevezik ezeket. Keressetek egy nagy sziklát a közelben, álljatok mellé, és gondolkodjatok el azon, mekkorának kellene lennie egy óriásnak, hogy el tudja hajítani. Egyes vándorkövek nagyobbak egy háznál. Azt is kérdezd meg a gyerekedtől, mit enne reggelire egy óriás.
A gyereked a hős
Megadod a gyerek nevét, életkorát és azt, hogy mit szeret, és feltöltesz egy fotót. A történet az óriásokról kifejezetten a te gyerekednek készül, a tizenhárom kép és a borító pedig a fotó alapján, az általad választott stílusban. A testvérek, a szülők, a nagyszülők vagy a házikedvenc is elkísérhetik, összesen akár öt szereplő. Ha szeretnél belevenni valamit, ami mostanában történt, egy utazást vagy egy kihullott fogat, írd meg, és beleszőjük.
E-könyvtől a keménykötésű könyvig
Az e-könyv a fizetés után néhány perccel kész, és módosíthatod a szöveget, valamint új képeket kérhetsz. Utána megrendelheted keménykötésű A4-es könyvként. Kezdd el a könyv készítését, vagy olvass többet az árakról. Szeretnéd látni, milyen egy kész könyv, mielőtt döntesz? Lapozd át a példakönyveinket.
Így kezdődhet a történet
Megremeg a föld. Egyszer, aztán még egyszer. A csészék megcsörrennek a szekrényben. Az ablakhoz szaladsz, és látod, hogy valaki egyenesen átgázolt a focipályán, hatalmas gödröket hagyva maga után. A legnagyobb megtelt vízzel, és már egy kacsa úszkál benne. A lábnyomok az iskola mögötti domb felé vezetnek. Követed őket, elhaladsz a hinták és a nagy tölgy mellett, míg egyszer csak olyan hangot hallasz, mintha a mennydörgés sírdogálna. Egy ház méretű szikla mögött óriás ül, felhúzott térdekkel. Az orra piros, a szemét pedig egy vitorla nagyságú zsebkendővel törölgeti. „Elvesztettem – mondja. – A kicsit. A legfontosabbat. És az ujjaim túl nagyok ahhoz, hogy megkeressem.”














