A manó a mézeskalácsházban

Advent első vasárnapján Majken és apa mézeskalácsházat építettek. Négy fala lett, a tetejére porcukorhó került, az ajtaját pedig apa egy kicsit ferdére vágta. Majken egy piros zselécukorból kilincset tett rá, a kéményre pedig egy szem mandulát. Aztán a házikót a konyhaablakba állították, az adventi gyertyatartó és a régi, vattaszakállú manó közé.

Másnap reggel valami nem stimmelt.

A ferde ajtó résnyire nyitva állt, pedig előző este becsukták.

– Biztosan te piszkáltad meg – mondta apa.

– Dehogyis én! – mondta Majken.

Elővette a rajztömbjét, és lerajzolta az ajtót meg a házat, ahogy egy igazi nyomozóhoz illik.

Másnap reggel a zselécukor a kéményen volt, a mandula pedig az ajtón. Az azt követő reggelen keskeny nyom vezetett végig a tető porcukorhaván, mintha valaki leszánkózott volna rajta.

Aztán eljött Luca napja. Svédországban ezen a decemberi napon a gyerekek fehérbe öltöznek és énekelnek. Majken hálóingben, hajában csillogó díszszalaggal jött le a lépcsőn, és akkor meglátta őket.

Apró, egészen apró lábnyomokat a tető havában. Nem tappancsok nyomai voltak, hanem sarkos csizmáké. Egyik sem volt nagyobb egy rizsszemnél.

– Valaki lakik a mézeskalácsházunkban – suttogta.

Apának még nem szólt róla. Egy igazi nyomozó addig nem mond semmit, amíg nem biztos a dolgában. Inkább azon gondolkodott, amit a nagymama szokott mesélni: karácsonykor egy tál kását kell kitenni a házra vigyázó manónak, különben megharagszik és csínyeket követ el.

Az ajtó, a zselécukor, a szánkónyom. Egytől egyig csínyek voltak. A mézeskalácsház lakója bizonyára manó, csak éppen egészen picike. Aprócska karácsonyi manó. Márpedig egy ilyen pici manónak nem kell nagy tál, gondolta Majken.

Így aztán szenteste előtti este kivett egy gyűszűt a nagymama varródobozából. Megtöltötte a vacsoráról maradt rizskásával, tett rá egy szem mazsolát, és letette közvetlenül a ferde ajtó elé.

– Parancsolj – suttogta. – És boldog karácsonyt!

Aznap éjjel Majken nem tudott aludni. A ház pattogott és nyikorgott, odakint pedig olyan halkan hullott a hó, hogy szinte hallani lehetett. Végül fogta a zseblámpáját, és lesurrant a lépcsőn, el az erdőillatú karácsonyfa mellett, be a sötét konyhába.

Nem kapcsolta fel a villanyt. Csak leült a földre, és várt.

Eleinte nem történt semmi. Aztán halk kaparás hallatszott. Kinyílt a ferde ajtó, és kilépett rajta egy karácsonyi manó. Nem volt magasabb Majken kisujjánál. Fehér szakálla az övéig ért, piros sapkája pedig olyan hosszú volt, hogy a bojtja szinte végigseperte a havat. A karjában valami zöldet hozott.

A manó letette a hóba, a házikó mellé, amit hozott. Egy tűlevél volt a nappaliban álló fenyőfáról. Felállította, és egy csöpp porcukorral rögzítette. A tetejére egy csillogó cukorszemet tett.

A manó saját karácsonyfát készített.

Majken visszatartotta a lélegzetét. A manó megfordult, és egyenesen ránézett. Nem surrant vissza a házba. Csak nézte a kislányt, a szakálla pedig egy kicsit megremegett, mintha mosolyogna alatta.

– Boldog karácsonyt! – suttogta Majken.

A manó leült a gyűszű mellé, és megette a kását. Egy falatig mindet, legvégül a mazsolát is. Aztán megemelte a sapkáját Majken felé, bement az ajtón, és behúzta maga után.

Szenteste reggelén a gyűszű üresen csillogott, mintha valaki teljesen tisztára kaparta volna. Mellette ott állt az egyetlen tűlevélből készült kis fenyőfa. Majken tudta, hogy neki készült.

Az egész karácsonyi időszakban az ablakban maradt a mézeskalácsház, és senki sem ehetett belőle. Aztán eljött Knut napja, amikor Svédországban tánccal búcsúztatják a karácsonyt. Apa ki akarta dobni a házikót, de Majken nem engedte.

– Lakik benne valaki – mondta. – És tél van.

Apa ránézett. Aztán megnézte az egyetlen tűlevélből készült kis fenyőfát.

– A kerti tároló! – mondta. – Ott száraz helyen lesz. A manók pedig mindig is szerettek ilyen helyeken lakni.

Így költözött a mézeskalácsház a kerti tároló egyik polcára, ahol száraz és nyugodt volt a helye. Majken minden szombaton újra megtöltötte a gyűszűt. A rajztömbjébe a manót is lerajzolta, a piros sapkájával együtt.

És ha egy januári estén elsurransz a tároló mellett, és nagyon-nagyon figyelsz, talán meglátsz egy apró fénysugarat az egyik mézeskalács ablakban.